Bella szenvedése~new moon idézetek
2010. január 9., szombat
Az összes idézet a New moon-ból származik,mégpedig az eredetiből, nem kalózváltozatból.Időrendi sorrendbe szedtem őket. Nekem ezek a kedvenceim. Úgy gondolom,h a film nem tudta átadni rendesen Bella szenvedését...De ezek az idézetek tökéletesen átadják.Nagyrészt Bella szenvedéseiről szól mind. Jó olvasást!
Ma éjszaka az ég teljesen sötét. Talán ma éjjel egyáltalán nem is világít a hold- holdfogyatkozás van, vagy újhold. Újhold...Összeborzongtam, pedig nem is fáztam.
Nem hiszem, hogy igazán elaludtam volna: csak elmerültem valamiféle gondolattalan kábulatba, teljes erőmmel kapaszkodtam abba a zsibaddásba, amely megakadályozta, hogy eljusson a tudatomig az, amiről nem akartam tudni.
A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbemostak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, lerántottak a mélybe. És nem is jöttem fel a felszínre többé.
Október
November
December
Január
Az idő múlik. Még ha lehetetlennek tűnik is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas, mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem furcsa megiramodások és hosszantartó, üres ácsorgások követik egymást, de mégiscsak múlik. Még a számomra is.
De azért lehangoló volt ráébredni, hogy többé nem én vagyok a történet hősnője, hogy az én történetem véget ért
De csakugyen, mit művelek? El kellene rohannom ez elől az emlék elől, ahogy csak a lábam bírja...nem szabadna hagynom,hogy rés keletkezzen érzéketlenségem páncélján, amely nélkül képtelen vagyok élni.
Nem,nem szabad rá gondolnom. Ezt a szabályt igyekeztem a lehető legszigorúbban betartani. Persze, nem mindig sikerült: hiszen csak egy ember vagyok. De egyre jobban mert, úgyhogy mostmár sokszor napokra sikerült megszabadulnom a fájdalomtól. Ennek persze ára volt: a szűnni nem akaró érzéketlenség. Választhattam a fájdalom és a semmi között, és én a semmit válaszottam.
És közben egyre vártam, mikor tér vissza a zsibbadás, vagy a fájdalom. Mert a fájdalomnak jönnie kell. Megszegtem a magam számára fölállított összes szabályt. Ahelyett, hogy kitértem volna az emlékek útjából, elébük mentem, és boldogan fogadtam őket.
Megtiltottam magamnak az emlékezést, és rettegtem a felejtéstől: mintha borotvaélen táncolnék.
Megadóan vártam, hogy a fájdalom végül leterítsen.
...
Amikor megérkezett, valósággal megbénított: Mintha egy óriási lyukat ütöttek volna a mellkasomon, azon át kirángatták belőlem valamennyi létfontosságú szervemet, én meg itt maradtam a soha be nem hegedő, tátongó sebbel, amelnyke a pereme még mindig lüktet és vérzik, akármennyi idő telt is el azóta.
Összegömbölyödtem és átkaroltam a bordáimat, nehogy széthulljak. Kétségbeesetten próbáltam belekapaszkodni a bénaságomba, a tagadásba, de nem sikerült.
Tudatomnál voltam, éreztem a veszteség fájdalmát, amely a mellkasomból sugárzott szét, és pusztító hullámokat küldött a végtagjaimba és a fejembe - de el tudtam viselni. Nem mintha a fájdalom gyöngült volna az idők folyamán, hanem mintha én erősödtem volna hozzá, hogy el tudjam viselni.
Tényleg, mintha valaki meghalt volna - én magam. Mert nemcsak a legigazibb igaz szerelmemet veszítettem el - ami önmagában is elég hozzá, hogy valaki belepusztuljon. De ráadásul elveszítettem a jövőmet, a családomat - azt az életet, amit válaszottam.
Csak bámultam, és azt kívántam, bárcsak sose jönne el a jövendő. Bárcsak ez a pillanat örökké tartana, vagy ha ez nem lehetséges, akkor hadd múljak el én is a pillanattal!
Könnyebben elviseltem volna, ha megöl ebben a pillanatban, mintsem egy ujjnyival is távolabb kerüljek tőle.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése